Prológus

Sziasztok, kedves leendő olvasók! :)

Hát, eljött ez a pillanat is - a csodás design után az első rész is elkészült. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik lelkesen érdeklődtek arról, mikor kerül végre ki az első fejezet, remélem, ők továbbra is velem maradnak, és nem okozok nekik csalódást! :) Ez a rész kicsivel rövidebb, mint amilyen a többi lesz. 

Nos, nem is szaporítom sokáig a szót, jöjjön a prológus, kissé szomorú lesz, de ígérem, a következő részben már előtérbe kerül a Misfits fanyar humorú hangulata is. 
Azért belinkelem a zenét, amit az írás közben hallgattam, szerintem illik a hangulathoz. 

A véleményeteket ne tartsátok magatokban, izgatottan várom, hogy tetszik a rész! 

Jó szórakozást! :)

-          Hé, Barry… – kezdte tőle szokatlan sutasággal, tétován Nathan, de Simon nem figyelt rá.

Nem akarta hallani, mit mond majd a fiú. Nem tudott volna mondani semmit, amivel újra egésszé varázsolja őt. Nem volt szüksége Nathan szavaira. Sem senkiére. Sőt, már senkire sem. Óvatosan tette le a lányt a földre, majd rohanni kezdett tétovázás nélkül. Nem érdekelte, hogy a többiek utána kiabálnak. Nem érdekelte a néhány percig mellette dobogó lábak zaja – bizonyára Curtis rohant a nyomában, vele, hogy megállítsa, de ezúttal gyorsabbnak bizonyult még egy exsportolónál is.   

Simon arcát könnyek csíkozták, világos sávokat húztak a megszáradt vérbe. Isabelle-t lelőtték, a rövid mondat úgy kongott megüresedett lelkében, mint ódon, de kérlelhetetlen harang. A lány vére ragadt az arcára, de észre sem vette, csak a tüdejét rázó, fájdalmas és szaggatott zokogást érzékelte, és a zihálást, saját lélegzete törte meg a város zaját, a rekedt és fuldokló hang töltötte be az elméjét. A város zajongott ugyanolyan lomhasággal ugyan, mint eddig, de élt tovább, mintha semmi sem történt volna, mintha nem vették volna el egy fiatal lány életét. Mintha nem vették volna el egy sebzett fiú szerelmét…

Csak futott és futott a semmibe, a lába már sajgott és lüktetett, ő mégsem érzett mást, csak tompa ürességet. Lassan maga mögött hagyta az esőtől hamuszürke, koszos várost, kiért a ványadt fák és a kiégett, sárgásra szikkadt fű birodalmába.

Alig látott a könnyeitől, kapkodta a levegőt, a pánik alattomos kígyóként kúszott fel a torkán. Nem akart arra gondolni, ami történt. Hogy a lány, akit szeret… Hogy ő… Nincs többé. Önkéntelenül törölte meg a szemét, aztán kissé lelassulva indult tovább az egyre vaduló természetbe.

Még az ujjain érezte Belle langyos bőrét, a tapintása alatt szivárgott el a puha melegség s vele az élet utolsó cseppjei a lány testéből. Belle elpárolgott. Simon apró foszlányokban veszítette el, s ez mindennél jobban fájt, a fájdalom marta és csípte és tépte. Nem bírta elviselni, ahogy a lány mogyorószeme az övébe fonódik, sugárzik belőle a félelem, hosszú, sötét pilláin egy könnycsepp ült, s az élet élénk szikrái csak lassan pattannak el az eleven pillantásból. S ő csak nézhette, amint ez megtörténik, nem tehetett semmit, nem volt képes rá, hogy megmentse a szerelmét.

A karjában tartotta Belle-t, míg az utolsó fények is kihunytak, mígnem a lány ujjaink szorítása a bőrén ellazult, s az apró kéz élettelenül az aszfaltra hanyatlott, egy koszos és egyre mélyülő pocsolya közepébe. Simon pedig csak meredt maga elé, a pocsolyán túlra, a semmibe. A többiek nem szóltak, sokáig hallgattak, s mikor Nathan megtörte a csendet, Simon magához tért, és hirtelen tűrhetetlennek érezte a társaságot, nem tudta többé magához szorítani Belle-t, nem tudta elviselni a máskor olyan meleg és puha testet, ami kihűlt. Nem akarta otthagyni őt, de maradni sem tudott. Akkor pattant fel, akkor rohant el.

Elfáradva botladozott egy fához, és leroskadt a tövébe, a sáros föld azonnal beszivárgott farmernadrágján át, fázott. Átölelte a felhúzott lábát, a térdére hajtotta a fejét. Túlságosan élesen érzékelt mindent, ami csak fokozta a fájdalmát. El akart ájulni, meg akart semmisülni. Nem akart Belle nélkül továbbélni.

Eszébe jutottak a barátai, akik ott maradtak Belle teste mellett. Miért nem Nathanre lőttek rá? Hiszen ő túlélte volna, halhatatlan! Curtis miért nem fordította vissza az időt, hogy ez az egész ne történhessen meg? Kelly miért nem hallotta a támadó gondolatait, miért nem érzékelte, hogy valaki gyilkos szándékkal közeledik feléjük? Alisha miért nem bénította meg a támadót, miért nem keltett benne vágyakat, amitől elfelejtette volna, mit akar valójában? És ő maga, ő miért nem tett semmit? És Belle… Miért tudott bárkit meggyógyítani, ha önmagát nem menthette meg?

Felzokogott, gyűlölte a barátait, gyűlölte magát. Egy rémületes pillanatig még Belle-t is gyűlölte, amiért itt hagyta őt, de az érzés egy másodperc alatt eltűnt, kilökődött belőle, akár a méreg, s ő csak még inkább gyűlölte magát, amiért ilyen érzésnek még csak a sugallata is elérte.

Felüvöltött, hátát a fának verte egyszer, majd újra és újra, míg az érdes kéreg ki nem szakította a farmerkabátját, és fel nem horzsolta a bőrét. De a fájdalom jólesett, még többet akart belőle, amikor megdermedt, majd lassan ernyedtek el a tagjai. Az érzést elfújta a hideg szél, elfogyott az ereje, lecsúszott a fa mentén, összegömbölyödött a sárban.

Órákig feküdt a földön, a hideg bevette magát a csontjaiba, az eső bőrig áztatta, de ő nem tudott gondolni semmire. Csak Belle-re. Belle-re, amint mosolyog, Belle-re, amint huncut szemét ráemeli, Belle-re, amint viccelődik vele, de közben a karjához ér, hogy biztosítsa róla, nem bántani akarja, Belle-re, ahogy elgondolkodva, halvány mosollyal őt nézi, Belle-re, ahogy lábujjhegyre emelkedik, hogy elérje az ajkát…

Amikor kábán felpillantott, a kora este már átfésülte sötét ujjaival a fákat, köd gomolygott a talajon. Két vékony, farmerba bújtatott lábat pillantott meg. Bensője Belle nevét mondta reménykedve, de másik fele tudta, hogy Belle nem lehet, Belle-t már elvitték valahová, egy hideg és steril helyre. A szerelmét vizslató szemek fogják nézni, tapogatni, s még ki tudja, mit tesznek vele…

Nathan volt az, az inas lábak az ő magas testében folytatódtak, az ő vakító kék szeméhez jutottak, csapzott, sötét hajában értek véget. Nem szólt semmit, csak leült Simon mellé, a kezét a vállára ejtette, a fiú pedig ismét összeomlott, pedig azt hitte, több darabra nem szakadhat. Felsírt, ahogy Nathan nyakába borult, Nathan ezúttal nem szólt semmit, nem ömlött belőle a gúny, nem lökte el őt magától. Átölelte, inas karja védelmezően fogta át Simon görcsösen remegő testét. Addig tartotta, míg Simon zokogása lassan szelídült, majd elcsendesedett.

Üldögéltek még egy kis ideig, azután Nathan felállt, és szinte húzta magával Simont is, ő pedig nem ellenkezett, követte. Nem tudta, minek köszönhető, de végre nem gondolt semmire, nem érzett semmit. Azt is tudta, hogy ez hamarosan megváltozik, és akkor a fájdalom majd kétszeres erővel sújt le rá. 

Nathan ott haladt mellette, fekete kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, de néma maradt, amiért Simon hálás volt. Nathan elkísérte hazáig, aminek Simon örült. Nem akarta látni a többieket. Mondani akart valamit, megköszönni Nathannek, amiért utána jött, de nem jött hang a torkára, s úgy tűnt, a fiú sem várja el a hálát. Megveregette Simon vállát, majd megfordult, és hosszú lépteivel szelte át az utcát.

A fiú sajgó mellkassal lépett be a házba, és felbukdácsolt a lépcsőn. Szándékosan nem kapcsolta fel a villanyt. Tudta, hogy a világosságba boruló szobában minden Belle-re emlékeztetné. A közös fényképük az éjjeliszekrényén, a lány kedves üzenete az íróasztalán, az ott felejtett, puha, mustársárga pulcsija a széke háttámlájára akasztva…

Sírósan sóhajtott, majd úgy, ahogyan volt, vizes és sáros ruhában zuhant az ágyba, és magához ölelte a párnáját, amin még érezni vélte Belle hajának finom levendulaillatát.