1. fejezet

Sziasztok, Drágák!
El sem tudom hinni, mennyire örülök a kedves kommenteknek, illetve az 5 feliratkozónak! *.* Nagyon boldoggá tesztek, remélem, továbbra is lesz majd kedvetek írni nekem, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! 
Nem is szaporítom soká a szót, íme az első fejezet, epekedve várom, mit szóltok! A gyönyörű könyvborítót pedig köszönöm Veronikának! <3
Jó olvasást! :)

Simon kelletlenül nyomta le az ébresztőóráját. Az éles hangtól megfájdult a feje, az édes álom pedig foszlányokra szakadt, és ő máris kezdte elfelejteni. Pedig amíg az éjszakai látomásban lebegett, addig nagyon boldog volt és önfeledt, amire nagy szüksége is volt. Egy lányt látott maga előtt, nem tudott mást kivenni belőle, mint a sziluettjét, amint fölé hajol, de nem bánta. Nem is érdekelte, csak a közelsége, az illata. Magához ölelte őt, és érezte, hogyan dobol hangosan a lány szíve, s tudta, hogy mindez az ő közelségétől van. Csak mosolygott és mosolygott, nem akart felkelni, ám a mosoly akkor is ott ült az arcán, amikor az ébresztőóra hangjára nagyot rándulva felriadt.

Halkan nyögve dörzsölte szürkéskék, álmosan pislogó szemét, majd tágra nyitotta. Az álom eltűnt, hiába erőltette magát, nem tudta megfogni, kicsúszott az ujjai közül. Nem azért szenvedett, mert álmos volt – pedig hajnalig videókat szerkesztett –, hanem mert egyetlen porcikája sem kívánkozott a gimnázium utálatos forgatagába, főként nem egy efféle, kellemes álom után. Nemigen szegte meg a szabályokat, így a lógás szóba sem jöhetett, így szomorkásan sóhajtva kezdett öltözködni pedánsan rendezett szobájában. Sötétzöld inget húzott, amiért a kortársai gyakran froclizták, de nem érdekelte, az eleganciáról nem szívesen mondott le. A többiek úgysem törődtek vele, ezért úgy döntött, a kedvenc ruháit nem cseréli le. Feliratos pólókban sem kedvelnék…

Megigazította sötétbarna, kissé kócos haját, néhány mozdulat a fésűvel rendezetté varázsolta a rövidre vágott tincseket. Miután felöltözött, bedugta a fülhallgatóját a fülébe, és feszesen kihúzott derékkal igyekezett az iskola felé, útközben egy szelet pirítóst majszolva. Elmélázott, így nem maradt ideje arra, hogy az előtte álló, rémesen hosszú nap ígéretén bosszankodjon vagy szomorkodjon, s mire a pirítós morzsáit leporolta a kezéről, már ott is állt a szürke, unalmas külsejű, kissé lelakott iskola előtt. 

Az épület elé érve hátulról meglökték, és ahogy fekete félcipője a pocsolyába tottyant, felnyögött kétségbeesetten. Tudta, ki az, mégsem akarta tudomásul venni, hiszen azzal hivatalosan is megkezdődött volna egy újabb szörnyű nap. Kelletlenül pillantott fel végül, és Mattet látta meg, azt a fiút, aki állandó zaklatójává vált az évek során. A többiek is kinevették, kicikizték, de többnyire csak levegőnek nézték, viszont Matt semmitől sem riadt vissza, egyszer még a vécékagylóba is beletunkolta Simon fejét. Megborzongott a szörnyű és sajnos nem túl távoli emléktől. Kétségbeesett fintorral nézett Matt röhögő képébe, miközben vizes lábfejét rázogatta.

-          Miért nem hagysz végre békén? – kérdezte fájdalmas értetlenséggel.

-     Mert felbasz a buzi képed, te köcsög! – vágta oda Matt, majd elviharzott mellette, miközben meglökte a vállával.

Simon a fájó pontot dörzsölve nézett utána szomorú szemmel. Őszintén nem értette, miért bántja állandóan a fiú. Abba még úgy-ahogy beletörődött, hogy nincs egyetlen barátja sem, de abba már nehezebben tudott belenyugodni, hogy valaki állandóan piszkálja, noha nem adott rá okot. Matt pedig még azt is elérte, hogy senki se akarjon Simon oldalára állni. A lányokról már nem is szólva… A fiú mesterien értett hozzá, hogy az iskola valamennyi nőnemű egyedével elhitesse, hogy Simon impotens vagy meleg, esetleg mindkettő. Így, aki nem nevetett rajta a háta mögött vagy nyíltan, az levegőnek nézte. Éppen ezért randira sem mert hívni senkit, pedig akadt volna néhány lány, akit szívesen megismert volna közelebbről. Tudta, hogy úgyis nemet mondanának, utána pedig az egész iskola megtudná, és mindenki rajta nevetne.

Simon szomorúan leszegte a fejét, és maradék kedvét is elveszítette aznapra. Vert seregként kullogott be az épületbe, magányosan baktatott fel a második emeletre, kerülgetve az egymással bandázó iskolatársait. Az órákon szorgalmasan jegyzetelt és figyelt. Ebben legalább nem akadályozta senki: csoporttársai vagy halkan hortyogva aludtak, vagy a telefonjaikat nyomkodták, vagy egyszerűen csak az ablakon bámultak kifelé üveges szemmel. De Simont érdekelték az órák, legalábbis a nagy százalékuk. Sokoldalúnak tartotta magát, sok minden érdekelte. Őszintén szomorú volt amiatt, hogy ezt senki sem értékeli benne, hogy senki sem akarja feltárni személyiségének mélységeit. A többiek valószínűleg egy unalmas strébernek tartották, nem pedig érdekesnek.

A szüneteket magányosan töltötte, a fülében kedvenc számai szóltak, belőlük merített némi erőt, de mélységes magányát nem enyhítette ez sem. Ha tehette, inkább elrejtőzött: az udvar valamelyik huzatos, szemetes sarkába, miközben dohányzó iskolatársait figyelte, vagy két folyosói szekrény közé bújt, esetleg a mosdóba. Nem akart támadási felületet biztosítani Mattnek, inkább elkerülte. Az ebédjét is egyedül költötte el, félénk, rebbenő tekintettel vizslatva a többieket. De senki sem viszonozta a pillantását, hiába is reménykedett benne, hogy majd valaki megkérdezi tőle, hogy szabad-e a hely mellette.

Tulajdonképpen nem akart népszerű lenni. Boldog lett volna, ha csak egyetlen ember akad, akit a barátjának mondhat, akivel elbeszélgethetnek, elröhöghetnek a szünetekben, akivel megeheti az ebédjét. Csak annyit akart, hogy ne a zenelejátszója legyen az egyetlen társa a nap huszonnégy órájában.

Tudta, hogy nem ő a legfurcsább srác az iskolában, de ez nem vigasztalta. A többi különc ugyanis külön klikket alkotott, együtt ültek az ebédlőben, tisztes távolságra mindenkitől. De még ők sem látták szívesen Simont – valószínűleg Matt egy vad tekintettel elérte, hogy ne akarják őt maguk között tudni, ő pedig nem is próbálkozott a barátkozással.

A nap lassan vánszorgott a kettő órához, amikor végre kiszabadulhatott a fullasztó épületből. Komótosan lépkedett az esőtől fénylő aszfalton, nem volt oka a sietségnek, az édesanyja különben is sokáig dolgozott. Mélyen magába szívta a füstös, mégis frissítő, hűvös levegőt, és érezte, amint minden lépéssel könnyebb lesz a szíve, amint távolodik az iskolától.

A házukba lépve elmajszolt egy szendvicset, azután felbaktatott a szobájába. Megoldotta a házi feladatait, majd nekiült a videóknak. A zenén kívül a videók készítése, vágása, szerkesztése kapcsolta ki igazán. Elgondolkodva, szinte pislogás nélkül meredt a képernyőre, miközben szakértően kattintgatott és mozgatta az egeret. Az iskolában már jó ideje nem készített felvételeket – Matt egyszer kis híján eltörte a telefonját –, így főleg az utcán kapta le titokban az embereket, vagy a természetet filmezte.

Órákig dolgozott anélkül, hogy egy percre is másfelé nézett volna, a monitor sápadttá mosta egyébként is fehér arcát, szürkéskék szemében ülő pupillái apróra szűkülve szívták be a képek látványát. Felüdülve állt fel a székéből, amikor korgó gyomra jelezte, hogy vacsoraidő van.

A ház továbbra is üres volt, de nem bánta, a félhomályba burkolózó konyhában fogyasztotta el a sietve összeütött rántottát és pirítóst, miközben gondolataiba merülve kortyolgatta a narancslevet. A magány úgy borult rá, akár egy túlságosan nehéz és ragaszkodó takaró. Szívesen levetette volna magáról, s mint már annyiszor, ezúttal is azon gondolkodott, hogyan változtathatna a helyzetén. De nem látott reményt. Matt mindenkit elriasztott már tőle, azt pedig nem tudta, hol tudna ismerkedni, barátokat, esetleg egy csinos és kedves lányt találni, ha nem az iskolában.

Sóhajtva indult a fürdőszobába, és hosszasan áztatta magát a meleg vízsugár alatt. Miután a fogát is megmosta, a szobájába baktatott, hogy belebújjon az alváshoz használt pólóba. Azon tűnődött, hogy mivel üsse el a hátralévő időt az estéből, hiszen mégsem akart lefeküdni este nyolckor, tévét pedig csak ritkán nézett.

Éppen a pólót bújtatta át a fején, amikor pittyent a telefonja. Elakadt a lélegzete, pupillája kitágult – hiszen ezt a hangot nagyon ritkán hallhatta, így most mennyei zörejként hangzott. Kapkodva, felbuzgó izgalommal nyúlt a telefonért, és megdöbbenve olvasta az üzenetet. A számot nem ismerte, de az aláírás szerint Matt írt neki. Az a Matt, aki minden napját pokollá tette. Bocsánatot kért, és találkozni akart vele egy közeli kocsmában, hogy fátylat boríthassanak a múltra. Simon megmerevedve bámulta a kijelzőt, teljességgel összezavarodott. Leült az ágy szélére, de nem engedett ki, feszesen kihúzta magát. Nem tudta hová tenni az egészet.

Miért akart volna kibékülni vele Matt, mi volt a hirtelen pálfordulás oka? Talán… a barátja akar lenni? Simon bele sem mert gondolni az eshetőségbe. Nem akart Matt barátja lenni, de azt szerette volna, hogy a fiú mindenkivel elhitesse, hogy hazugságokat állított, s hogy Simon valójában remek srác, akivel érdemes jóban lenni.

Ám ekkor felbugyogott benne a méreg, hirtelen érkezett, mint egy tornádó, elsöpörte a reményeit. Talán az a szemét csak ki akar szúrni vele, ahogyan mindig, meg akarja alázni, a kocsmában valami szörnyűséggel fogadja, és ő szégyenbe kerül, ahogy máskor is! Talán az összes iskolatársukat odahívta, hogy minél többen röhögessenek rajta!

Ismét megmarta a bensőjét az igazságtalanság és a fájó értetlenség. Hiszen semmi rosszat nem tett Matt ellen! Nem bántotta soha sem szóval, sem tettel. Matt mégis mintha arra tette volna fel az életét, hogy az övét tönkretegye. Ökölbe feszült a keze, ilyen dühösnek még sosem érezte magát.

-          Bassza meg! – mondta hangosan.

Ritkán káromkodott, így a trágárságtól megrémült, ugyanakkor sosem tapasztalt módon fel is villanyozódott, még valami furcsa izgalom is elindult a gyomrából. Félénk mosoly futott szét az arcán, ami már-már tébolyult vigyorba csapott át. Úgy érezte, hogy a káromkodással annyi erőt gyűjtött, amennyi csak kell ehhez az estéhez.

Eldöntötte, hogy odamegy a kijelölt kocsmába, és beolvas végre Mattnek. El akart neki mondani mindent, ami bántotta, minden sérelmét a fejéhez akarta vágni, aztán elküldeni őt a fenébe. Annyira meg akarta alázni Mattet, ahogyan a fiú szokta őt, mindent vissza akart adni. Elhatározta, hogyha kell, még be is húz egyet a fiúnak. Hiszen megérdemelné. És persze addig nem akarta kiengedni a csehóból Mattet, amíg el nem árulja végre, hogy miért szúrta ki éppen őt a rengeteg diák közül, miért őt bántja, és mit kellene Simonnak tennie ahhoz, hogy végre békén hagyja.

Lázas izgalommal hajította félre a pólót, a szekrényhez botorkált, és tiszta ruhát húzott. Lámpaláza és elszántsága különös egyveleget alkotott, kapkodóvá és ügyetlenné vált tőle, alig tudta begombolni az ingét. Felöltözött, és már sietett is le a lépcsőn, elosont a nappali ajtaja előtt, ahonnan az esti kvízműsor hangjai hallatszottak. Ezek szerint az édesanyja időközben hazatért, talán be is köszönt neki, de ő nem vette észre a videók bűvöletében.

Halkan csukta be maga után a bejárati ajtót, a fülében megszólalt egyik kedvenc száma, és ő ritkán tapasztalt elszántsággal és határozottsággal indult a kocsma felé, miközben azt remélte, hogy Matt megkapja méltó büntetését tőle, s ő elégedetten távozhat az este végén. 

Prológus

Sziasztok, kedves leendő olvasók! :)

Hát, eljött ez a pillanat is - a csodás design után az első rész is elkészült. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik lelkesen érdeklődtek arról, mikor kerül végre ki az első fejezet, remélem, ők továbbra is velem maradnak, és nem okozok nekik csalódást! :) Ez a rész kicsivel rövidebb, mint amilyen a többi lesz. 

Nos, nem is szaporítom sokáig a szót, jöjjön a prológus, kissé szomorú lesz, de ígérem, a következő részben már előtérbe kerül a Misfits fanyar humorú hangulata is. 
Azért belinkelem a zenét, amit az írás közben hallgattam, szerintem illik a hangulathoz. 

A véleményeteket ne tartsátok magatokban, izgatottan várom, hogy tetszik a rész! 

Jó szórakozást! :)

-          Hé, Barry… – kezdte tőle szokatlan sutasággal, tétován Nathan, de Simon nem figyelt rá.

Nem akarta hallani, mit mond majd a fiú. Nem tudott volna mondani semmit, amivel újra egésszé varázsolja őt. Nem volt szüksége Nathan szavaira. Sem senkiére. Sőt, már senkire sem. Óvatosan tette le a lányt a földre, majd rohanni kezdett tétovázás nélkül. Nem érdekelte, hogy a többiek utána kiabálnak. Nem érdekelte a néhány percig mellette dobogó lábak zaja – bizonyára Curtis rohant a nyomában, vele, hogy megállítsa, de ezúttal gyorsabbnak bizonyult még egy exsportolónál is.   

Simon arcát könnyek csíkozták, világos sávokat húztak a megszáradt vérbe. Isabelle-t lelőtték, a rövid mondat úgy kongott megüresedett lelkében, mint ódon, de kérlelhetetlen harang. A lány vére ragadt az arcára, de észre sem vette, csak a tüdejét rázó, fájdalmas és szaggatott zokogást érzékelte, és a zihálást, saját lélegzete törte meg a város zaját, a rekedt és fuldokló hang töltötte be az elméjét. A város zajongott ugyanolyan lomhasággal ugyan, mint eddig, de élt tovább, mintha semmi sem történt volna, mintha nem vették volna el egy fiatal lány életét. Mintha nem vették volna el egy sebzett fiú szerelmét…

Csak futott és futott a semmibe, a lába már sajgott és lüktetett, ő mégsem érzett mást, csak tompa ürességet. Lassan maga mögött hagyta az esőtől hamuszürke, koszos várost, kiért a ványadt fák és a kiégett, sárgásra szikkadt fű birodalmába.

Alig látott a könnyeitől, kapkodta a levegőt, a pánik alattomos kígyóként kúszott fel a torkán. Nem akart arra gondolni, ami történt. Hogy a lány, akit szeret… Hogy ő… Nincs többé. Önkéntelenül törölte meg a szemét, aztán kissé lelassulva indult tovább az egyre vaduló természetbe.

Még az ujjain érezte Belle langyos bőrét, a tapintása alatt szivárgott el a puha melegség s vele az élet utolsó cseppjei a lány testéből. Belle elpárolgott. Simon apró foszlányokban veszítette el, s ez mindennél jobban fájt, a fájdalom marta és csípte és tépte. Nem bírta elviselni, ahogy a lány mogyorószeme az övébe fonódik, sugárzik belőle a félelem, hosszú, sötét pilláin egy könnycsepp ült, s az élet élénk szikrái csak lassan pattannak el az eleven pillantásból. S ő csak nézhette, amint ez megtörténik, nem tehetett semmit, nem volt képes rá, hogy megmentse a szerelmét.

A karjában tartotta Belle-t, míg az utolsó fények is kihunytak, mígnem a lány ujjaink szorítása a bőrén ellazult, s az apró kéz élettelenül az aszfaltra hanyatlott, egy koszos és egyre mélyülő pocsolya közepébe. Simon pedig csak meredt maga elé, a pocsolyán túlra, a semmibe. A többiek nem szóltak, sokáig hallgattak, s mikor Nathan megtörte a csendet, Simon magához tért, és hirtelen tűrhetetlennek érezte a társaságot, nem tudta többé magához szorítani Belle-t, nem tudta elviselni a máskor olyan meleg és puha testet, ami kihűlt. Nem akarta otthagyni őt, de maradni sem tudott. Akkor pattant fel, akkor rohant el.

Elfáradva botladozott egy fához, és leroskadt a tövébe, a sáros föld azonnal beszivárgott farmernadrágján át, fázott. Átölelte a felhúzott lábát, a térdére hajtotta a fejét. Túlságosan élesen érzékelt mindent, ami csak fokozta a fájdalmát. El akart ájulni, meg akart semmisülni. Nem akart Belle nélkül továbbélni.

Eszébe jutottak a barátai, akik ott maradtak Belle teste mellett. Miért nem Nathanre lőttek rá? Hiszen ő túlélte volna, halhatatlan! Curtis miért nem fordította vissza az időt, hogy ez az egész ne történhessen meg? Kelly miért nem hallotta a támadó gondolatait, miért nem érzékelte, hogy valaki gyilkos szándékkal közeledik feléjük? Alisha miért nem bénította meg a támadót, miért nem keltett benne vágyakat, amitől elfelejtette volna, mit akar valójában? És ő maga, ő miért nem tett semmit? És Belle… Miért tudott bárkit meggyógyítani, ha önmagát nem menthette meg?

Felzokogott, gyűlölte a barátait, gyűlölte magát. Egy rémületes pillanatig még Belle-t is gyűlölte, amiért itt hagyta őt, de az érzés egy másodperc alatt eltűnt, kilökődött belőle, akár a méreg, s ő csak még inkább gyűlölte magát, amiért ilyen érzésnek még csak a sugallata is elérte.

Felüvöltött, hátát a fának verte egyszer, majd újra és újra, míg az érdes kéreg ki nem szakította a farmerkabátját, és fel nem horzsolta a bőrét. De a fájdalom jólesett, még többet akart belőle, amikor megdermedt, majd lassan ernyedtek el a tagjai. Az érzést elfújta a hideg szél, elfogyott az ereje, lecsúszott a fa mentén, összegömbölyödött a sárban.

Órákig feküdt a földön, a hideg bevette magát a csontjaiba, az eső bőrig áztatta, de ő nem tudott gondolni semmire. Csak Belle-re. Belle-re, amint mosolyog, Belle-re, amint huncut szemét ráemeli, Belle-re, amint viccelődik vele, de közben a karjához ér, hogy biztosítsa róla, nem bántani akarja, Belle-re, ahogy elgondolkodva, halvány mosollyal őt nézi, Belle-re, ahogy lábujjhegyre emelkedik, hogy elérje az ajkát…

Amikor kábán felpillantott, a kora este már átfésülte sötét ujjaival a fákat, köd gomolygott a talajon. Két vékony, farmerba bújtatott lábat pillantott meg. Bensője Belle nevét mondta reménykedve, de másik fele tudta, hogy Belle nem lehet, Belle-t már elvitték valahová, egy hideg és steril helyre. A szerelmét vizslató szemek fogják nézni, tapogatni, s még ki tudja, mit tesznek vele…

Nathan volt az, az inas lábak az ő magas testében folytatódtak, az ő vakító kék szeméhez jutottak, csapzott, sötét hajában értek véget. Nem szólt semmit, csak leült Simon mellé, a kezét a vállára ejtette, a fiú pedig ismét összeomlott, pedig azt hitte, több darabra nem szakadhat. Felsírt, ahogy Nathan nyakába borult, Nathan ezúttal nem szólt semmit, nem ömlött belőle a gúny, nem lökte el őt magától. Átölelte, inas karja védelmezően fogta át Simon görcsösen remegő testét. Addig tartotta, míg Simon zokogása lassan szelídült, majd elcsendesedett.

Üldögéltek még egy kis ideig, azután Nathan felállt, és szinte húzta magával Simont is, ő pedig nem ellenkezett, követte. Nem tudta, minek köszönhető, de végre nem gondolt semmire, nem érzett semmit. Azt is tudta, hogy ez hamarosan megváltozik, és akkor a fájdalom majd kétszeres erővel sújt le rá. 

Nathan ott haladt mellette, fekete kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, de néma maradt, amiért Simon hálás volt. Nathan elkísérte hazáig, aminek Simon örült. Nem akarta látni a többieket. Mondani akart valamit, megköszönni Nathannek, amiért utána jött, de nem jött hang a torkára, s úgy tűnt, a fiú sem várja el a hálát. Megveregette Simon vállát, majd megfordult, és hosszú lépteivel szelte át az utcát.

A fiú sajgó mellkassal lépett be a házba, és felbukdácsolt a lépcsőn. Szándékosan nem kapcsolta fel a villanyt. Tudta, hogy a világosságba boruló szobában minden Belle-re emlékeztetné. A közös fényképük az éjjeliszekrényén, a lány kedves üzenete az íróasztalán, az ott felejtett, puha, mustársárga pulcsija a széke háttámlájára akasztva…

Sírósan sóhajtott, majd úgy, ahogyan volt, vizes és sáros ruhában zuhant az ágyba, és magához ölelte a párnáját, amin még érezni vélte Belle hajának finom levendulaillatát. 

Az oldal nyitása

Várhatóan szeptember közepe. Türelmeteket kérem.